Hallgasd meg a felvételt, és ha tetszik, ajánld az ismerőseidnek is. 

Vajon létezem akkor is, ha senki sem lát?

A látva levés talán a legfurcsább érzés a világon: egyszerre szomjazzuk és rettegünk tőle. 

Sokszor a megléte és a hiánya is a túlélő félelmeinket hergeli. 

Bármennyire is ijesztő sokak számára megmutatkozni, kiállni a “világ elé”, valójában ez közben mégis elemi vágyunk, sőt, szükségletünk: hogy a világ visszajelezzen nekünk, hogy jelzést kapjunk arról, hogy fontosak vagyunk, elfogadottak, szeretettek vagyunk, számítunk, számon vagyunk tartva, igenis másoknak is jelent valamit a létezésünk, jelenlétünk. 

Az érzés, hogy levegőnek néznek, vagy az oly vágyott elismerés hiánya a megfelelő embertől, amiért sok ember hegyeket mozdít el a helyéről hasztalan: a leglesújtóbb, legmegsemmisítőbb tapasztalások közé tartozik. 

Ráadásul határtalan tehetetlenséggel társul – mint amikor a gyermek elveszíti a reményt, hogy bármit tehet azért, hogy a szülei végre figyeljenek rá, ezért felhagy minden próbálkozással. 

Lemondás, beletörődés… és a legfájdalmasabb mellékhatás: hogy mi magunk is képtelenné válunk LÁTNI, MEGERŐSÍTENI, ELISMERNI MAGUNKAT. 

De mi van, ha ez mégis lehetséges, sőt, nem is olyan nehéz? 

Ebben a mai podcastben megmutatom, én hogy csináltam. Gyere, csináljuk együtt!

Szintén megemlítem a KitalÁLOM, megcsinÁLOM nevű programot, melyre most tudsz jelentkezni.

Ha tetszett, oszd meg másokkal is. 

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: pinterest
Megosztás itt: email

Legyünk barátok a közösségi médián